Egy új élet kezdete ( 8. fejezet)

A plázában belebotlottam Donovan őrmesterbe. Már csak ez hiányzott!

- Jó napot, Jane!
- Jó napot, Sally!
- Maga terhes?!
- Mekkora felfedezést tett! Miért nem rohan mindjárt valamelyik szennylaphoz? Kitty Riley megint nagyot kaszálhatna.
- Olyan ellenséges velem, Jane! Miért? Én nagyon kedvelem magát, aggódom önért, nem véletlenül mondtam annak idején, hogy kerülje el Sherlock Holmest. Ő a halálba menekült, nem ismerte be a világnak, hogy csak egy csaló. Itt hagyta magát egy gyerekkel. Most mivel jobb?
- Látom, mégis csak fejlődött a dedukciós képessége.
- Jézusom, felvette Sherlock stílusát.
- Ne vegye rossz néven. Másfél évig éltem vele, tanultam tőle sok mindent, de azt hiszem a stílusát nem. Meglesz mindenem és a gyerekünknek is, de köszönöm az aggódást.

Az utolsó hónapban szinte már sehová sem jártam. Örültem, hogy a lakásban vagyok. Mycroft, Lestrade,  Mrs Hudson,valamint Harry is gyakran látogatott. Moriartyról továbbra is semmi hír nem volt, már kezdtem azt hinni vissza sem jön. A kiírt időpont után három nappal éppen a konyhában álltam, mikor éreztem, hogy elfolyik a magzatvíz. Rögtön telefonáltam az orvosnak, aki azt mondta rá érek bemenni majd öt perces fájásokkal vagy ha nagyon nem bírom már. Maradtam egyenlőre és vártam az eseményeket. Sétálgattam, gondolkoztam szólni kéne Mrs Hudsonnek, de akkor itt fog nekem megállás nélkül sürgölődi és előbb-utóbb idegesítene.

Egyedül voltam. Addig nem is kezdtem el félni amég nem jöttek a fájások. De utána! Istenem, milyen hülye vagyok! Miért nem telefonáltam? Bárcsak jönne valaki! A következő percben mintha csak meghallgatták volna a kérésem, csapódott a bejárati ajtó. Mycroft jött, meglehetősen feszülten.

- Jane, minden rendben?
- Nem igazán, hamarosan szülni fogok!
- Tudtam, hogy baj van! Régóta érzem, de ide kellet jönnöm, hogy a saját szememmel is lássam. Vegye a kabátját beviszem a kórházba!
- Én nem mozdulok innen! Az orvossal megbeszéltem, hogy majd csak öt perces összehúzódásokkal megyek be. Kínlódni itt is tudok.
- Éppen ez az! Teljesen kimerül a fájdalomtól mire szülnie kell! Most is itt téblábol, ahelyett hogy lefeküdne!
- Ha magának nem tetszik a helyzet, tudja merre van az ajtó!
- Szó sem lehet róla, hogy itt hagyjam magát! Készítsek esetleg egy teát?
- Az most nagyon jól esne!
- Rendben, de addig feküdjön le. Mindjárt visszajövök!

Tettem amit mondott és megpróbáltam lazítani. Mycroft becsületére legyen mondva, igyekezett elterelni a figyelmem egész idő alatt, több- kevesebb sikerrel. Este felé mentünk be a kórházba és tíz órakor megszületett a fiam!
A Dean Sherlock nevet adtam neki. Éjszakára is velem maradhatott, nem vitték el. Reggel mikor felébredtem és a másik oldalamra fordultam, azt hittem mentem rosszul leszek. Az ágyamnál ült Sherlock, kezében a fiunkkal!

- Sherlock! Tényleg te vagy az? Nem csak álmodom?
- Biztosíthatlak, hogy ébren vagy, drága Jane!
- De hogyan? És legfőképpen miért?!
- Mindent megtudsz idejében ígérem, de most legyen elég annyi, hogy ha nem játszom meg a saját halálom, Te, Mrs Hudson és Lestrade már rég nem élnétek.
- Sherlock, mi lesz ha Moriarty visszajön?
- Moriarty nem jön vissza, halott.
- Miből gondolod?
- Biztos forrásból tudom, hidd el! A szemem láttára lőtte főbe magát.
Erre én inkább nem mondtam semmit! Életemben nem voltam ilyen boldog! Sherlock él, itt van a fiunk és Jim nincs többé!
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Mycroft értesített, hogy megszültél.
- Mi?! Mycroft tudta, hogy nem haltál meg?! Az egész gondoskodása csak színjáték volt?
- Nem egészen, mivel féltem, hogy rád akadnak Moriarty bosszúállói, vele együtt találtuk ki, hogy mi lesz. Már akkor vissza akartam menni hozzád, mikor azt a cetlit hagytam az ajtódon. Aztán a bátyám elmondta, hogy mennyire kiborultál és jobbnak láttam ha nem kereslek a szülésig.

Aznap délután Mycroft, Mrs Hudson, Lestrade, Harry sőt, még Sally Donovan is tiszteletét tette a kórteremben. Mycroftot kivéve mindenkinek egy életre elegendő sokkot okozott, hogy Sherlock él. Másnap már haza is engedtek minket és végre hárman lehettünk.

Fél évvel később...

Visszaköltöztünk a Baker Streetre. Az élet nagyjából a régi. Sherlockkal gyilkosokra vadászunk. Ilyenkor Deant nyugodt szívvel bízzuk Mrs Hudsonre.

- Sherlock, hová tetted a cukrot?
- Hozzá sem nyúltam.
- Persze, azért nincs meg, mert te hozzá sem nyúltál!
- Kettőnk közül te vagy az aki mindig rendet rak, miért rajtam keresed?
- Mert, kettőnk közül te vagy az aki csak akkor téved be a konyhába, ha valami hülye kísérletet folytat.
- Most ne ezzel foglalkozz! Lestrade hívott, a folyó partra sodort két hullát. Az eltűnt kristály cukor esetét később megoldom neked, jó?
- Hihetetlen vagy! És én szeretlek!
- Nyilvánvaló. De most öltözz, nem akarok lemaradni az ügyről.
- Te vagy a zseni, megvárnak.

Azzal megragadtam a zakójánál fogva és csókra húztam. Azt hiszem, egy kicsit tényleg várnia kell Gregnek.

Vége