A ború mögött süt a nap (1. rész)

Helló mindenki! Ezúttal egy két részes ficcel érkeztem.
Jane Watson abban a kórházban dolgozik, ahová drog túladagolással szállítják Sherlockot. A személyes találkozás sem várat sokat magára.

Jó olvasást kívánok!

Este hat óra volt, és Jane hazafelé készülődött. Utált hazamenni mióta szakított a barátjával. Már egy hónapja minden este az üres lakás fogadta.

Seamus festő volt, amivel semmi baj sem lett volna, ha nem munkamániás. Ha otthon volt, a nő csak a festékes ecseteket és a vásznakat igyekezett kikerülni, amelyek a fürdőtől a hálóig mindenhol megtalálhatók voltak. Az utóbbi időben már úgy éltek egymás mellett, mint két idegen és Jane belefáradt ebbe. 

Mielőtt kilépett volna a kórház bejáratán, még megállt a nővérpultnál leadni néhány betege kartonját. Már messziről meglátta közeledni  Agatha főnővért, az intézmény pletykafészkét, akiről mint mindig, most is sugárzott, hogy jócskán van mondanivalója.

- Képzeld, ma délután behoztak egy fiatal férfit. Túllőtte magát. A főbérlője hívta hozzá a mentőket, miután megtalálta a fürdőszobája padlóján az orrából ömlő vérrel és görcsöktől rángatózva.

- És? Minden héten van egy ilyen.- mondta unottan a doktornő.

- De ő más, mit a többi. Ing és szövetnadrág volt rajta, és mióta felébredt azzal nyűgözi le a körülötte állókat, hogy rájuk néz és elmeséli a fél életüket. Csodálom, hogy nem hallottál még róla.

- Én dolgozom, ellentétben veletek, akiknek csak a legújabb híreken jár az esze. Hogy hívják  a férfit?

- Sherlock Holmes. A másodikon van a 32-es szobában.

- Köszönöm, Agatha!

Már túl fáradt volt, hogy visszaforduljon, de elhatározta, hogy holnap mindenképpen megkeresi ezt a felettébb különös embert. Reggel egy órával előbb bement és az öltözőből egyenes a második emelet felé vette az irányt. Halkan benyitott a kórterembe, nehogy felébressze a még békésen alvó beteget. Leült az ágy melletti székre és hosszasan tanulmányozta.

Magas, jóképű a harmincas évei közepén járhat. Fürtös, sötétbarna haj, feltűnő arccsontok. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy drogos.

Miközben ezen mélázott Sherlock felébredt. A szemei. Sápadtkék, aranyszínű folttal a közepén. Genetika az egész, de nagyon ritka jelenség.

- Jó reggelt!  Dr. Jane Watson vagyok. Hogy érzi magát, Mr Holmes?

- Jól, bár nem hittem volna, hogy korán reggel társaságom lesz.

- Elnézést, ha zavarom, nem akarok a terhére lenni, de önről beszél az egész kórház. Maga valami látnok?

- Szólíts Sherlocknak. Egyáltalán nem zavarsz. Tanácsadó nyomozó vagyok. Én találtam fel a szakmát. Ha a rendőrség egy ügyben nem jut előrébb, ami meglehetősen gyakran megesik, hozzám fordulnak segítségért. 

- Áh, mindent értek. Mond miért tetted ezt magaddal?

- Mert, unatkoztam. Irtózom a létezés unalmától. Hetek óta nincs új ügyem és az agyam felrobban bele. Csak a drog nyújt ilyenkor egy kis élvezetet. De, ahogy elnézem, te sem önszántadból vagy búskomor. Ott hagyott a barátod, igaz? Vagyis, te hagytad el őt és most a munkába temetkezel.

Jane elkerekedett szemmel hallgatta a detektív szavait.

- Te ezt honnan tudod?

- Az a karkötő a csuklódon. Tőle kaptad ajándékba, de még mindig érzel iránta valamit ezért hordod.

- Nekem most mennem kell Sherlock, kezdődik a műszakom.

- Visszajössz még?

- Ígérem, mielőtt este elmegyek, még benézek.

Igazából volt még fél órája a kezdésig, de minél előbb kívül akart lenni az ajtón. Őszintén megrémítette Sherlock, ugyanakkor határozottan megnyerte magának. Közelebbről kell vele megismerkednie.

Jane ígéretéhez híven, még este megnézte Sherlockot. Meglepte pár darab sajtos pogácsával, amit a büféből vásárolt kifejezetten neki.

- Köszönöm, de nem kellett volna ilyesmire költened.

- Edd meg! Nincs apelláta! Tudom milyen ramaty a kórházi koszt és neked most jól kell táplálkoznod. És sok folyadékra van szükséged, de látom már valaki ellátott vele.

- Igen, Mrs Hudson járt bent délelőtt, aki a főbérlőm.

- Gondolom az ellátmány mellé kaptál egy alapos fejmosást is, ha jól tudom ő hívta hozzád a mentőket.

- Igen, így van. De amikor nem csinálok semmit akkor is anyáskodóan viselkedik.

Jane a következő nap reggelén a kávé automatával veszekedett, mivel az sehogy sem akarta az igazát. Sherlock szólalt meg a háta mögött.

- Bíró nem kell?

- Sherlock... hát te?

- Gondoltam meghívlak valamire, de hamár itt vagyunk, szívesen levezetem a mérkőzést közted és a kávégép között.

Előtört belőle a nevetés amihez Sherlock is csatlakozott. A detektív segítségével a masina engedett az erőszaknak és kiadta a két kávét.

Minél több időt töltött Sherlock közelében, annál inkább megkedvelte. Nem látott benne többet egy barátnál, de ha segít neki leszokni a drogról és egy kis színt visz az életébe talán mindkettőjük magánya megszűnhet.

Két nappal később megint Sherlock-nál kezdte volna a napot, amikor nem találta a szobájában. A ruhái hiányoztak a szekrényből, a mobilja a fiókból. Lélekszakadva rohant a recepcióhoz.

- Agatha, nem láttad Sherlock Holmest?!

- Kit kellett volna látnom?

- Tudod, azt a fickót, akit négy napja hoztak be túladagolással.

- Ja, igen. Az éjszaka meglépett, mert hajnalban mikor bekukkantottam a szobájába már nem volt ott.

Janet kiverte a víz. Miért nem szólt neki? Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nem fog megint olyan állapotba kerülni, mint amilyenben volt. Még a címét sem tudta, sem a telefonszámát, hogy kérdőre vonja. Haragudott Sherlockra és haragudott magára, hogy ezzel foglalkozik. Egy felnőtt férfival, akit gyakorlatilag még egy hete sem ismer. Szánalmasnak érezte magát.

A nap folyamán gondolatban mindennek elhordta, majd este a lakásban már hangosan szitkozódott. Próbálta elterelni a figyelmét, bekapcsolta a tévét, lezuhanyzott. Már a lefekvéshez készülődött, mikor éjjel tizenegykor valaki kopogott az ajtón.